Nézd

meg

most:

„L’Envol”

Katherine

Choong

közreműködésével

Személyes beszámoló 

Miután mintegy húsz éven át egykötélhosszas utakon és versenyeken másztam, új kihívásokra volt szükségem. Ezért 2021-ben elkezdtem nehéz, nagy többkötélhosszas utak megmászásába. 2023-ban, miután több ilyet is megmásztam, köztük a „Hattori Hanzo” 8b+ max (280 méter) és a „6.4 Sekunden” 8b+ max (170 méter) utakat, végre készen álltam arra, hogy megkíséreljem a lehetetlent: a Fly megmászását.

Nézd meg a filmet:

Katherine Choong a svájci Lauterbrunnen-völgyben a Fly (8c, 550 m) többkötélhosszas út megmászására tesz kísérletet.

Azt szeretem a sziklamászásban, hogy nincs helye a versengésnek. A kihívás csupán az, hogy önmagadat győzd le, és még egy lépéssel tovább juss. Az az érzés, amikor a tested és az elméd tökéletes összhangban működik, hogy olyan teljesítményre legyél képes, amelyről korábban azt sem gondoltad volna, hogy elérheted. Az a kényszer, hogy olyan erőforrásokra támaszkodj, amelyekről nem is tudtad, hogy rendelkezel velük; hogy megoldásokat találj a szikla által feladott összetett problémákra, és akkor is higgy, amikor már semmi sem tűnik lehetségesnek. Amikor a mászás ennyire közel kerül teljesítőképességünk határaihoz, mindenekelőtt a társad támogatása teszi lehetővé, hogy elérd a csúcsot. A közösen átélt kaland, az olyan érzelmek, mint a félelem és a kétely, de az öröm is; az összetartozás és az önmagunk felülmúlásának pillanatai különleges módon kovácsolnak össze benneteket, és felejthetetlen emlékekkel töltik meg az emlékezetedet. Soha nem érzem magam egyedül a kihívásomban, ezért ehhez a projekthez arra az emberre volt szükségem, akiben a legjobban megbíztam: a mászótársamra, Jim Zimmermanre.

A páros mászás a legjobb terápia, amit csak kívánhatsz! Amikor nehézségekkel szembesülsz, meg kell tanulnod kommunikálni, valamint világosan, de építő módon kifejezni a gondolataidat. 500 méter magasan nem kiabálhatsz csak úgy a társaddal, és nem is hagyhatod abba vele a kommunikációt. Közösen kell megoldást találnotok, hogy leküzdjétek az akadályokat és elérjétek a csúcsot.

A Fly-on tett első mászásaink során minden egyes mozdulat rendkívül nehéz volt, és éppoly távol álltam az összekötésüktől, mint attól, hogy egyszer elmenjek egy unikornisfelvonulásra. Napról napra azonban fejlődött a technikánk, és kezdtük elsajátítani a mozdulatokat, míg végül készen álltunk az út teljes megmászásának megkísérlésére.

Az első napon 6:30-kor kezdtünk mászni, és sötétedés előtt teljesítettük az első 16 kötélhosszt – többnyire 7b és 7c+ nehézségűeket –, valamint a 17. kötélhosszt is (8b)! A tervünk az volt, hogy egy függő bivaksátron alszunk, majd a második napon megmásszuk az utolsó 3, egyben legnehezebb kötélhosszt.

Amikor felébredtem, kimerült testem könyörgött, hogy adjam fel. Eluralkodott rajtam a kétely. Egy pillanatra úgy éreztem, fel akarom adni. Jim azonban megtalálta a megfelelő szavakat, hogy támogasson, és erőt adjon ahhoz, hogy mindent beleadjak. Először próbáltam meg a kulcsrészt (a 19. kötélhosszt, 8c), de az első nehéz résznél leestem. Nem estem pánikba, még maradt bennem egy kevés erő egy utolsó próbálkozáshoz. Egyórás pihenőre visszavonultam a saját világomba, megszabadultam a rám nehezedő nyomástól, és visszanyertem az önbizalmamat. Amikor újra nekivágtam annak a kötélhossznak, a legelső mozdulatok megtételekor a félelem azonnal eltűnt. Csak a fal és én léteztünk. Túljutottam az első kulcsrészen, de éreztem, hogy a karjaim mindjárt felmondják a szolgálatot. Folytattam, minden mozdulatnál küzdve az elengedés késztetésével, és minden fogás után lerázva a karjaimat. Az utolsó kulcsrészhez értem, néhány méterre a standtól. Olyan erősen hittem a sikerben, hogy Jim biztató szavait éreztem magamban, és mindent beleadtam, ami még maradt bennem… Aztán leestem, egy expressznyire a standtól. Hatalmas volt a csalódottság és a frusztráció amiatt, hogy ilyen közel kerültem a célomhoz, mégis kudarcot vallottam. A következő hetekben szakadatlanul esett az eső Svájcban, így esélyem sem nyílt újra próbálkozni.

Úgy érzem, el kell fogadnom annak lehetőségét, hogy idén nem fogom tudni megvalósítani a projektemet. Talán soha nem is fog sikerülni? Amikor kilépek a komfortzónámból, és nekivágok egy „lehetetlen” kihívásnak, a kudarctól való félelem néha elbizonytalanít a képességeimben, a kiszolgáltatottság érzése pedig arra késztet, hogy megkérdőjelezzem, van-e értelme annak, amit csinálok. Miért fektessek ennyi időt és energiát valamibe, ha a végén mégsem „hozom haza a trófeát”? Ez a kis hang beférkőzik a gondolataim közé: Túl magasra tettem a lécet? Rendelkezem elegendő erőforrással?

Egy nehéz projektbe belevágni néha bonyolult folyamat, amely arra késztet, hogy feltárd az érzelmeidet. Ezt a nyomást úgy kezelem, hogy észben tartom: végső soron, akár sikerül megmásznom, akár nem, azért csinálom, mert a mászás boldoggá tesz. Egy projekt varázsa, az igazi kihívás pedig akkor kezdődik, amikor előre még nem tudod, képes vagy-e rá, amikor eleinte még lehetetlennek is tűnik. Ez az út megtanított megbirkózni azzal a frusztrációval, hogy nem mindig érem el gyorsan a célomat, és megtanított megőrizni az önbizalmamat. Ennek a projektnek a sikere mindenekelőtt abban rejlik, hogy kihívásokkal szembesültem, hihetetlen emlékek révén még szorosabbá vált a kapcsolatom a társammal, és közben igazán jól éreztem magam. Úgyhogy vissza fogok térni!

Nagy köszönet a társamnak, Jimnek. Nélküle semmi sem lett volna lehetséges. Nicolas Falquetnek, aki méterről méterre mászott, hogy megörökítse kalandjainkat, szponzoraimnak, valamint e 3 kivételes út kiépítőinek (Roger Schäli, Michel Pitelka, Markus Iff, Bernd Rathmayr, Mäx Grossman, Stephan Eder és Matthias Trottmann).

Tekintse meg Katherine profiloldalát